Hát megérkeztem, mármint vissza a civilizációba. Nem tudom van-e még érdeklődő a blogom iránt ennyi idő után haha de azért leírom hisz drága szeretteim szívesen olvasgatnak:)
Megjártam a poklot és a mennyországot, melyikkel kezdjem? Mivel sokszínű az olvasóközönségem(remélem:D) ezért két részre szedem és akit nem érdekel a depis rész az élvezheti a tartalmasabb tényszerű irományom.
Monhegan sziget
A sziget 22 km-re található a legközelebbi szárazföldtől ami kb. 1órás hajó útnak felel meg. Lakossága 70 fő körül van ami nyáron akár 200 főre is gyarapodhat, hiszen ez időben lepik el a szigetet a művészek. Szerettem volna megtudni honnan ered a Monhegan elnevezés, annyira jól cseng és talán szebb nevet nem is adhattak volna neki de nem nagyon sikerült kideríteni. 1954 alapították meg a Monhegan-i egyesületet mely arra hivatott, hogy megvédje a sziget érintetlen élővilágát, ami maximálisan a mai napig szó szerint érintetlen. Elképesztő. A szigeten csak pár éve lett bevezetve az elektromos áram, 2 nagyobb szálló van valamint több kisebb-nagyobb "cottage" (villaház?). A sziget nagyrésze érintetlen, kizárólag kis ösvényeken keresztül járható be, egyet mi is megjártunk a part mentén! Kocsit-biciklit nem lehet a szigetre vinni, az összegyűjtött szemetet hajóval viszik vissza a szigetről.
Reggel a sirályok hangjára kelsz este a köd jelző(nem ugrik be a neve) zajára alszol el és minden nap más milyen a naplemente. Közvilágítás természetesen nincs így általában sötétedés után már mindenki zseblámpával közlekedik, szerencsére nekünk besegített a teli hold:). Van 2-3 kávézó és pár hely ahol lehet jókat enni (juca ebből kimaradt meglepő módon) de minden bezár 7 óra után, az egyik szállóban ha épp nincs vihar és nem mindenki a neten lóg, akkor fél óra alatt eltudsz küldeni egy e-mailt. "Sajnos" az internet nem épp kiépített a szigeten de ahogy éreztem nem is tartják normálisnak azt aki gép elé ül ezen a szigeten. Érthető, másfelől felháborító.:) A szigeten van egy kis posta van templom és iskola is bizony, bár ahogy megtudtam csak 2-3 gyerek van a szigeten akik a fix lakosság része:) Rengeteg szabály van amiket be kell tartani, ezek mondjuk leginkább a szemét összegyűjtésre és a természetvédelemmel kapcsolatosak. Mindenki rettentő kedves a szigeten, nincs olyan, hogy idegen kivéve a hétvégéken (ahogy éreztem), hiszen akkor ellepik a szigetet a fél-napos-turisták. Mindenki beszélget mindenkivel. Ha a szigetlakók közül valakinek gondja akad (nincs pénze megvenni a szívgyógyszerét - komolyan!) akkor rendeznek egy esti "mulatságot" ahol a helyi művészek valamilyen produkcióval előállnak és a befolyt összeget odaadják a rászorulónak. Jajj és nem zárnak semmit, a szállókban nem adnak kulcsot se csippes kártyát, itt esélytelen, hogy bűncselekmény történjen!
Nagyon örülök, hogy eljutottam erre a szigetre hisz a "bakancs listámon" kipipálhattam az "Egy hét a béke szigetén" sort.
És akkor most akiket nem érdekel az aupair hánytatott életére vonatkozó rész, azok nyugodtan elkapcsolhatnak;)
Juca és a sziget
Kora reggel hajnalban indultunk útnak így 3-4 órát végig aludtunk a kocsiban, mire észbe kaptam már Maine-ben jártunk. A lelkiállapotom nem éppen volt topon hiszen tudtam, 2 kemény hét jön net nélkül, napi 24 órában a családdal. Senki sem akar a főnökével lenni napi 24 órát! Tehát megérkeztünk a partra ahol a hajó felvett minket, itt már a telefonom sem működött nem volt térerő. Juca elkezd kiborulni főleg mivel tudtam, nem lesz elektromos áram a házban így majd valahova kell hordanunk tölteni a telefonokat. A hajózást szeretem, szerettem, majd 45 perc hánykolódás után a nagy hullámokon, elkezdtem zacskó után kutatni. Nem tudom, talán az lehetett a gond, hogy 7 órája nem ettem semmit mert épp nem kedvemre való az amcsi snack. Tehát bekészítettem a szatyrot hej. Túléltem, így jöhetett a következő izgulás, legyen külön szobám. A nagylánnyal kerültem egy szobába. Sebaj.
Amint elszabadultam fogtam a 20 tonnás laptopom és elindultam netet vadászni. Kicsit furán éreztem magam mert mindenki oda köszöngetett nekem én meg morcin erőltettem valami mosolyt de nem hiszem, hogy mosolynak tűnt. Megtudtam merre is lehet net, kiderült, hogy az a kávézó már évekkel ezelőtt bezárt. Leszólítottam egy lányt akitől megtudtam, hogy az egyik szállóban van net. Mondta menjek csak be mintha ott laknék és meg is adta a kódot a nethez. Jajj itt nagyon boldog lettem, szánalom mi? Bementem a szállóba és vagy 1 órán keresztül próbáltam egy e-mailt elküldeni mire sikerült. 1 óra elég is volt, hogy belefáradjak. Ezután a következő cél egy üveg sör lett volna, de a hely 7-kor bezárt. Finoman megkérdeztem, hogy akkor még is hol fogok tudni meginni egy korsó sört, kedvesen sajnálatát fejezte ki. Rozit sikerült valahogy felhívnom, 20 percig kerestem térerőt a kis falucskában. Tehát valahogy túléltem az első napot. Mindeközben ügyet sem vetettem a helyre ahol voltam. Mit nekem kincses sziget ha nem tudok netezni?! Másnap még nehezebben indult, a lányokkal nehezen találtam meg a közös hangot. Főleg a legkisebbel. Sajnos egyáltalán nem hallgat rám, ha anyukája ott van. Sőt ami még rosszabb, egyenesen kiborult ha meglátott...Gondolhatjátok, hogy ez még rátett egy lapáttal. Másnap a másik szállót szemeltem ki, ahol kiderült 6 dollárért tudok netezni/nap. Este felé be is ültem, itt egy fokkal jobb volt a net, már fél óra alatt elküldött egy üzenetet és sikerült végre beszélnem a barátommal. Már okosabb voltam, így még 7 előtt vettem fini sört. De mire oda jutottam volna, hogy kiélvezhessem zamatos ízét, addigra jött a vihar jeee. Következőnap valamiért jó kedvvel keltem, magam is csodálkoztam. Anyuka fini reggelit csinált és a családi idill hangulata is megcsapott. Majd következett a percek -órák számlálása mikor is jutok végre géphez. Beteges tudom. A család elmentek vmi hajó útra a sziget körül így elszabadultam a szállóba. Láss csodát jobb volt a net és már a szüleimnek is tudtam üzenetet küldeni. 1-2 órát ülhettem a gép előtt úgy, hogy végre mindent elintézhettem. Hihetetlen jó érzés volt, talán utána vettem csak észre milyen szép helyen vagyok. Leültem a partra megittam a söröcském és csináltam pár képet.
Haza felé menet olyan gyönyörű naplemente volt, el sem tudjátok képzelni. A szigettel szembe van egy még kisebb sziget amin csak egy házikó van. Onnantól a nagy messzeség....néhány képpel azért tudom illusztrálni a látványt!
Azon gondolkodtam, mi a fene bajom van. Itt vagyok a szigeten a családdal, mert ez a munkám, ezt választottam. Mit borulok ki mint egy tinédzser? Rettenetes lelkiismeret furdalás lett úrrá rajtam, főleg mert a család is látta, hogy nem vagyok jól. Így amint vissza értem a házba nekik szegeztem a kérdést, hogy nem akarják-e megnézni ezt a csodaszép naplementét közelebbről én őrzöm majd a lányokat addig. Laza mi?:D Csak azért is mertem megkérdezni mert az elmúlt estéken mindig a házban maradtak és nem értettem mért főleg azért nem mert anyuka jelezte, hogy depis az otthoni gondjai (privát) miatt...aztán a naplemente után leléptek végül. A hét többi napja egyre jobban telt voltak viharos napok, de többnyire jó időt fogtunk ki. Egyik délután kirándulni mentünk a part mentén, elég veszélyes volt szerintem főleg 2 kicsi gyerekkel. De ők mondhatni vagány szülők:)
Aztán persze apránként érzi az ember, hogy a munka miatt van a családdal ami nem is gond, hisz tudjuk mit jelent az au pair élet. Nem leszel családtag, még ha azt is hirdetik, hogy de(ki akar az lenni?), a kutya után következel a fontossági sorrendben. Mivel meglehetősen elvoltam "zárva" a külvilágtól ez a dolog többszörösen kijött rajtam és talán ezért is buktam ki ennyire. Az utolsó napot szinte vártam mint a csodát, végre eljött, visszamentünk a szárazföldre és következett a következő rettegés. Hiszen szép lassan realizálódott bennem, hogy a hely ahova megyünk az még inkább elhagyatott. 2,5 óra autó út következett Sedgwick-be.
Sedgwick
Hogy miről híres ez a város? Fogalmam nincs, halál unalom.
Sedgwick és Juca
Nah ez már érdekesebb, ugyanis itt nem volt a környéken szálló nem volt itt semmi a környéken. Csak a part a gyönyörű part, ami 6 óránként leeresztett majd megint feltöltődött vízzel. Se egy játszótér se egy utca ahova a gyerekeket el lehet vinni, semmi. Csak erdő és nádas na meg a part, a gyönyörű part. Kegyetlen napok elé néztem. Főleg, hogy a táplálkozásom sem volt épp normális. Hisz nem volt egy bolt a környéken ahol vehettem volna magamnak valamit, ha már az ebéd snack a vacsora meg bébi adag....Térerő csak akkor volt, ha kisétáltam a háztól egy kicsit az út felé persze tetőtől tapig fel kellett öltözni mert annyi szunyog volt odakint mint a fene, persze ez érdekelt a legkevésbé.
Itt jutottam el arra a pontra, hogy ennél rosszabb nem lehet. Majd bele gondoltam, hogy mért ne lehetne. Mi lenne ha 1 hónapig kellene itt maradni. Ezután kicsit jobban éreztem magam. Esténként néztem a letöltött sorozatomat, kb. egész nap ezt a pillantott vártam.
Néha bementünk a legközelebbi városba ahol volt könyvtár és elég jó net jeeee.1 órát tudtam maradni és mit mondjak jót tett. A nagylánnyal egyre jobban kijöttem ami azért jólesett és enyhített a nyomasztó érzésen. A napok teltek és végre elindultunk vissza NYC-ba. Szép is lett volna mi? De előtte még megálltunk York városkában ahol az éjszakát töltöttük egy szobában az egész család. No comment. (volt net).
Mindent végig gondolva nehéz volt, de pl a nagylánnyal szerettem egy szobába lenni. Nagyon megszerettem őt és az út vége felé Ági is kedvesebb volt velem. Már nem rugdalózott ha meglátott.
Végezetül pár kép még Monhegan-ről:
 |
| egy esős napon a verandán |
 |
| a Monhegan ház - szálló |
 |
| Cuki kis kávézó |
 |
| hirdetőfal |
 |
| Part |
 |
| Világító torony |
 |
| Kilátás a hegyről |
 |
| Beach |
 |
| Kilátás a házból |
Puszilok mindenkit!
Juca
P.S.: akinek van ötlete mért nem lehet egymás mellé tenni a képeket az segítsen pls. Köszi!
